ALAPVETÕ VÁLTOZÁSOK A HADVISELÉSBEN

A második világháborút követõ fél évszázadban egyre ritkábbak az államok között hagyományos katonai erõkkel és eszközökkel vívott háborúk. Egyre gyakoribbak viszont az államokon belüli fegyveres konfliktusok: nemzeti felszabadítási mozgalmak a gyarmati hatalmak ellen; etnikai és vallási kisebbségek a központi kormány ellen; forradalmárok a konzervatív kormány ellen, ellenforradalmárok forradalmi kormány ellen. A fegyveres konfliktusok domináns formája a felkelés lett, melyben az állam reguláris biztonsági erõi gyakran alul maradnak.  E jelenség magyarázatára születetett az 1980-as években a hadviselés generációinak elmélete [Lind et al., 1998]. Alkotói szerint a hadviselés fejlõdésében felismerhetõek olyan minõségi változások, melyek elkülöníthetõ generációkra osztják azt. Ezen túlmenõen részben a közelmúlt politikai, társadalmi és technológiai változásai, részben az idõ múlása alapján a szerzõk feltételezik, hogy egy újabb generáció-váltás várható.

Az alábbiakban a kérdést tárgyaló elsõ, vitaindító cikkek alapján ismertetem az elmélet fõ elemeit. Ismertetem a negyedik generációs hadviselés fõ jellemzõit és társadalmi-gazdasági gyökereit, majd felvázolom az európai államokkal — köztük Magyarországgal — szembeni negyedik generációs kihívásokat. Nem foglalkozom a lehetséges állami válaszokkal: ez sokkal szélesebb körû áttekintést, illetve sokkal mélyebb elemzést kíván, mint amire a jelen tanulmány keretei lehetõséget nyújtanak.

AZ ELSÕ HÁROM GENERÁCIÓ

A generációk sora a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai békével (1648) kezdõdik, melyet a jogtudomány, a történetírás és a hadtörténelem egyaránt alapvetõ paradigma-váltásnak tekint az európai államok, a nemzetközi jog valamint a hadviselés fejlõdésében. Az alá-, fölé- és mellérendelt hûbéri kötelezettségekbõl, privilégiumokból álló, hihetetlenül bonyolult feudális politikai rendszer helyét átvette a meghatározott terület továbbá lakossága fölött korlátlan szuverenitást gyakorló államok rendszere. Ez legitimálta az uralkodók és kormányok jogát, hogy határaikon belül külsõ beavatkozás nélkül kormányozzanak, függetlenül attól, hogy e beavatkozást politikai, vallási vagy jogi elvek indokolták volna [Beaulac, 2004].

A paradigmaváltás egyik meghatározó eleme, hogy létrejött az állam hadviselési monopóliuma. Korábban a hadviselés kizárólag erõ és elhatározás kérdése volt: nemesi házak, klánok, városok, üzleti vállalkozások, bûnbandák jelentõs fegyveres erõvel rendelkeztek. Állandóan változó szövetségeik háborúkat vívtak egymással és a központi hatalmat megtestesítõ uralkodóval. A sikeres zsoldos vezérek üzleti vállalkozásként mûködõ magánhadseregei a legtöbbet ígérõ megbízó szolgálatában „beszállítókként” harcoltak. Alig volt különbség bûnözés és háború, civil illetve katona között: a fegyveres erõk hadjáratai mellett a zsarolás, a megvesztegetés, a gyilkosság, a fosztogatás, az árulás, a házasság is a politikai célok elérésének eszközei voltak [Tuchman, 1978]. A vesztfáliai békével az európai államok fokozatosan a háttérbe szorították a nem állami hadviselõket, és kizárólagos jogot formáltak a hadviselésre. Európában — és hamarosan az egész világon — a háború államok között, állami erõforrásokkal valamint állami fegyveres erõkkel vívott küzdelemmé vált.

A békekongresszusok résztvevõi számára talán nem tûnt különösebben újszerûnek, amit alkottak: a területi szuverenitás elemei már jóval a háború elõtt megjelentek (Anglia, Franciaország, Spanyolország); a békeszerzõdések számos cikkelye csak évszázados kész tényeket rögzített (holland tartományok, Svájc, Savoia függetlenségét), és nem ejtettek szót sem szuverenitásról, sem területi integritásról. A német államok továbbra is a császár alattvalói maradtak, és nem köthettek a birodalom érdekeit sértõ szövetségeket. Nem történt azonnali forradalmi változás a fegyveres erõk finanszírozásában, kiállításában, szervezési elveiben, harceljárásaiban sem. A vesztfáliai békét mégis indokolt fordulópontnak tekinteni: ebbõl a magból szökkent szárba a modern, szuverén nemzetállamok rendszere.

A hadviselés elsõ generációja (1648-tól többé-kevésbé 1870-ig) a vonalban, oszlopban és négyszögben harcoló gyalogság kora. A harceljárások fegyelmezett, alaposan kiképzett csapatokat követeltek, ami költséges volt; a veszteségek pótlása sem volt megoldva, ezért a rendelkezésre álló haderõ megõrzése majdnem olyan fontos szempont volt, mint az ellenség legyõzése. A csaták általánosan elfogadott forgatókönyv szerint zajlottak, céljuk nem az ellenséges haderõ megsemmisítése volt, hanem olyan elõny kivívása (kulcsfontosságú magaslat, szárnyat fenyegetõ csapatmozdulat), ami az ellenség számára túl kockázatossá tette a további harcot. E harceljárások egy rendezettségre alapozott katonai kultúrát teremtettek, melynek külsõségei a mai napig fennmaradtak [Lind et al, 1994]. Szinte minden, ami ma a „katonai” és a „civil” közötti különbséget mutatja (rendfokozatok, állomány-kategóriák, egyenruha, tisztelgés, díszszemle) ebbõl a korból származik, és a rendezettségen alapuló katonai kultúra megerõsítését szolgálja.

A hadmûveleti mûvészet nem létezett mint hadmûvészeti szint, de Hannibál, Julius Caesar vagy Dzsingisz Kán hadjáratait áttekintve azt látjuk, hogy a gyakorlat elméleti alapok nélkül is létezett. A történelem legtöbb nagy hadvezére nem olvasta Clausewitzet, mégis tisztában voltak azzal, hogy a stratégiai célokat csak a harcászati sikerek aggregálása útján lehet elérni. Nem volt ez másként az elsõ generációs hadviselés korszakában sem: Condé, Tourenne, Malborough, Savoyai Jenõ, Nagy Frigyes és Napóleon hadjárataiban a hadmûveleti mûvészet kiváló példáit figyelhetjük meg.

Az amerikai polgárháború (1861–1865) idején a huzagolt csövû ismétlõ puska, a tüzérségi gránát, a vasút és a géptávíró elavulttá, a további mûszaki fejlõdés öngyilkossággal egyenértékûvé tette a vonal- és oszlop-harcászatot. Az új harctéri körülményekre a második generációs hadviselés volt a válasz: mozgás és tûz összehangolása, tüzérségi tûz tömeges alkalmazása. A harceljárások lineárisak maradtak: a védelem igyekezett megakadályozni minden betörést; támadásban a lövész alegységek igyekeztek arcvonalat tartani. A generációk közötti lassú és fokozatos átmenetben volt egy jelentõs átfedés is: egyes elsõ generációs harceljárások hosszú ideig fennmaradtak, különösen a világ elmaradottabb részein [Churchill, 1902]. A hadmûvészet elfogadott és elismert része lett a hadmûveleti mûvészet. Napóleon hadjáratainak elemzése szolgáltatta az elméleti, a harceszközök fejlõdése, a vasút és géptávíró a technológiai alapokat. A rendezettség kultúrája fennmaradt, a fegyelem alapja a kényszer volt. Az engedelmességet fontosabbnak tekintették, mint a kezdeményezést; a kezdeményezést nem is méltányolták, mert a tervet, a koordinációt, az összhangot veszélyeztette.

A második generációs hadviselés csúcspontja az elsõ világháború felõrlõ csatáinak sorozata volt, melyben a központi hatalmak rendszeresen alulmaradtak. A megoldást a harmadik generációs hadviselés jelentette: új, non-lineáris harceljárások; manõver, gyorsaság, meglepetés; megsemmisítés helyett az ellenség lélektani egyensúlyának megzavarása. A harc non-lineáris: egy harmadik generációs haderõ nem akar sem tartani, sem elõretolni egy „frontot”. Támadásban az ellenség erõs pontjait és harci alakulatait megkerülve, hátulról a front felé zúzza szét azokat. Védelemben az ellenséget egy mélységben tagolt védelmi körzetbe vonja, visszavonulását elvágja, és csak akkor indít ellentámadást, amikor a támadás lendülete kimerült. A harmadik generációs hadviselés az izraeli fegyveres erõk látványos gyõzelmeivel érte el csúcspontját. A harceljárásokkal együtt változik a katonai kultúra is: a fegyveres erõk a helyzetre, az ellenségre koncentrálnak, a parancsnok a kívánt eredményt írja elõ, a végrehajtás módját a beosztott kezdeményezõ készségére és szakértelmére bízza (Auftragstaktik – feladat-orientált vezetés). A fegyelem elsõsorban önfegyelem, és csak másodsorban kényszer.

A második és harmadik generáció közötti átmeneti idõszak és átfedés még ma sem ért véget: léteznek olyan fegyveres erõk, amelyek ragaszkodnak a második generációs hadviselés doktrínáihoz és eljárásaihoz. Az Egyesült Államok fegyveres erõi számára a két világháború egyetlen nagy siker-történet, melynek kulcsa a hadianyag és tûzerõ tömeges alkalmazása, és amelynek csúcspontja a nukleáris fegyverek kifejlesztése és alkalmazása.

A generációs elmélet létezik az orosz katonai szakirodalomban is. Ez a fegyverek technológiai fejlõdését tekinti a generációk közötti átmenetek kiváltó okának, és már a hatodiknál tart: 1 – vágó és szúró fegyverek; 2 – korai lõfegyverek; 3 – huzagolt csövû lõfegyverek; 4 – sorozatlövõ fegyverek; 5 – nukleáris fegyverek; 6 – nagypontosságú fegyverek [ Szlipcsenko , 2005]. A változások hajtóerõit Lind és szerzõtársai még szintén a technológia illetve a hadtudomány fejlõdésében látták.

Thomas X. Hammes az elsõ világháború példájával illusztrálta, hogy téves az a szemlélet, amely a generációváltásokat csak e tényezõknek tulajdonítja: jelentõsen leegyszerûsíti a kérdést, és helytelen irányba tereli a kutatást.  A változások valódi gyökere a társadalmi-gazdasági-politikai fejlõdés, amelyben tudomány és technológia jelentõs, de alárendelt szerepet játszik. Már a 19. század végén világos volt, hogy a megosztott irányzású tüzérség, a szögesdrót továbbá a géppuska új harceljárásokat követelnek. De a jobb és hatékonyabb eszközök lehetõségeit csak a korai 20. század modern társadalmi rendszerei tudták kiaknázni. E rendszerek része volt a nemzetközi politikai rendszer, amely az erõegyensúly fenntartására összpontosított, és olyan szövetségeket hozott létre, amelyek nagy veszteségek ellenére éveken át stabilak maradtak. Része volt az ipari infrastruktúra, amely képes volt kifejleszteni, megfelelõ mennyiségben gyártani, majd a frontra szállítani a felszerelést és hadianyagot. Része volt a hatékony bürokrácia, amely képes volt éveken át finanszírozni a háború kiadásait, továbbá a fegyveres erõk rendelkezésére bocsájtani az újoncok millióit. Része volt a nacionalista ideológia, amely éveken át arra késztette a társadalmat, hogy elviselje és pótolja a katasztrofális veszteségeket. [Hammes, 1994]

A hadviselés generációinak elmélete nem száraz történelmi elemzés. Alkotóit a múlt eseményeinél sokkal jobban érdekelte a jövõ. A harmadik generáció alapelveit elõször több mint 80 évvel a cikk megjelenése elõtt (1918-ban, a tavaszi offenzíva idején) alkalmazták a német csapatok, és a szerzõk föltették kérdést: nem érkezett-e el az ideje, hogy megjelenjen a negyedik generációs hadviselés? Ha igen, milyen formát fog ölteni? Két lehetséges változatot vázoltak föl:

• valós idejû információk alapján digitális vezetõ- és ellenõrzõ rendszerrel irányított, csúcstechnológiai eszközökkel fölszerelt, nagy területen szétszóródott hagyományos fegyveres erõk küzdelme;
• a csúcstechnológia és a modern hírközlés lehetõségeit kihasználó, ideológiai indíttatású nem-állami erõk harca a célba vett társadalom kohéziója, kultúrája, intézményei ellen.

A szerzõk azt remélték, hogy cikkük élénk vitát fog elindítani, de csalódniuk kellett: munkájuk éveken át semmilyen reakciót nem váltott ki. Azt a hallgatóságot, amelynek a cikket szánták — az amerikai fegyveres erõk tisztjeit és magas beosztású polgári döntéshozóit — nem érdekelték új, bizonyítatlan elméletek. A cikk csak hat évvel megjelenése után kapta az elsõ visszhangot [Lind, 1994], és csak az afganisztáni illetve iraki felkelések nyomán vált szélesebb szakmai körökben ismertté.

A NEGYEDIK GENERÁCIÓ

A negyedik generációs hadviselés nem az elméletet részletezõ elsõ cikk publikálásával kezdõdött: mint a korábbi generációk, ez is egy több évtizedes — és ma is tartó — evolúciós folyamat eredménye. Alapelveit Kínában, Algériában, Koszovóban és a világ számos más hadszínterén dolgozták ki. Egyes jellemzõ vonásai jól felismerhetõek a második palesztin intifáda (2000-2003) eseményeiben, melyeket Kis-Benedek József ismertet doktori értekezésében. [Kis-Benedek, 2005: 9-35.; 59-101.]

Az állam fokozatosan elveszíti hadviselési monopóliumát. Nem állami szereplõk (etnikai és vallási csoportok, politikai mozgalmak, bûnszervezetek) jelentõs pusztító erõre tesznek szert, amelyet készek más nem állami szereplõk, a központi hatalom továbbá más államok ellen alkalmazni. A harc domináns formája a felkelés, amelybe idegen hatalmak beavatkozhatnak támogatóként vagy irányítóként.

A felkelõk új szervezési modellt alkalmaznak: a decentralizált, önszervezõ hálózatok hálózatát, amely rendkívül ellenálló minden támadással szemben. Szinte lehetetlen megsemmisíteni, mert nincs támadható ideológiai, politikai, doktrinális központja, a legnagyobb kudarc és a legsúlyosabb veszteségek után is megmarad néhány csomópont, amelyekbõl újra lehet szervezni. Az ideológia egy közös — vagy inkább közösnek vélt  — eszmerendszer, amelyben a politikai célok megfogalmazása a lehetõ legáltalánosabb („kiûzni a hitetleneket Irakból”). A doktrína magától alakul ki, ahogy egyes harceljárások sikeresnek, mások sikertelennek bizonyulnak. A legjobb, amire a biztonsági erõk számíthatnak az a hálózat olyan mértékû szétzilálása, amely lehetetlenné teszi mûködését.

A béke és háború közötti határ annyira elmosódik, hogy lehetetlen felismerni a különbséget. A harc annyira non-lineáris, hogy nincs is felismerhetõ harctér, front és hátország. A „civil” és „katona” közötti különbség fokozatosan eltûnik, egyre nehezebb megkülönböztetni barátot az ellenségtõl. Egyes negyedik generációs erõk (különösen a radikális iszlám követõi) egyenesen tagadják, hogy indokolt lenne a civil illetve a katona között bármiféle különbséget tenni.

A kultúrák is harcban állnak [Lind, 2004]. A keresztény nyugat ismét védekezésre kényszerül legeltökéltebb ellenfelével, az iszlámmal szemben. Bécs kudarccal végzõdõ ostroma (1683.) óta tartó 300 éves stratégiai védekezés után az iszlám ismét offenzívába kezdett, és minden irányban terjeszkedik. Hindu India csak a brit gyarmati uralom alatt szabadult meg muszlim császáraitól; most ismét erõszakos muszlim hegemónia-törekvések célpontja.

Egy fegyveres konfliktus mindig két párhuzamos vonalon fut: erõpróba a fizikai világban, illetve az akaraterõk összemérése lélektani világban. A hadviselés korábbi generációiban a szembenálló felek egymás hadviselõ képességének, fegyveres erõinek, infrastruktúrájának megsemmisítése útján igyekeztek megtörni egymás akaraterejét. Ennek érdekében a harci tevékenységet információs és propagandamunka egészítette ki. A negyedik generációs hadviselésben az erõpróba és az akaraterõk összemérése közötti viszony visszájára fordul. Negyedik generációs erõk — a döntéshozók és közvélemény manipulálása útján — közvetlenül az ellenség valamint szövetségesei akaraterejét támadják [Hammes, 2005]. A harctevékenység továbbra is nagyon fontos elem, de célja az ellenség pusztítása helyett a fegyveres propaganda: fegyveres akciók támogatják, kiegészítik, erõsítik a propaganda és az információs kampányok üzeneteit.

A mûveletek egy idõben folynak a megtámadott társadalom teljes mélységében, a katonai mellett a gazdasági, politikai, társadalmi dimenziókban és a nemzetközi életben is [Lind et al, 1989, Hammes, 1994]. A harceljárások részben korábbi generációk modern körülményekhez igazított eljárásai: nagy területen szétszórt, kis létszámú alakulatok decentralizált, feladat-központú vezetése; mozgékonyság, manõver, meglepetés. A hagyományos gerilla-harceljárásokat (rajtaütés, lesállás) összefogja és idõzíti a falka-harcászat: a cél ellen több irányból egyszerre indított váratlan, gyors, rövid és lüktetésszerûen ismétlõdõ támadások és visszavonulások sorozata. E sivatagi nomád eljárások túlterhelik a védelem vezetési és irányítási rendszereit, megbénítják reagáló képességét. De megjelennek olyan eszközök és eljárások is, amelyeket eddig nem tekintettünk a hadviselés eszközeinek: törvényes politikai tevékenység, tömeglázító demagógia, utcai politizálás, zavargások, bûnözés, terrorizmus, erõszakkal vagy jogi úton kikényszerített kiváltságok.[Kiss, 2007] A legfejlettebb negyedik generációs erõk összehangolva alkalmazzák ezeket az eszközöket, és mindig arra helyezik a hangsúlyt, amire a biztonsági erõk a legkevésbé számítanak.

Ismét megjelennek régóta törvényellenesnek minõsülõ harceljárások valamint magatartás-formák (pl. foglyok megcsonkítása, kivégzése) [Kiss, 2007]. A negyedik generációs hadviselõk nem rendelkeznek az állami lét ismérveivel (lakosság, terület, gazdasági infrastruktúra), ezért magatartásukat nem korlátozza az állami léttel járó felelõsség sem. Nem tartják magukra nézve kötelezõnek a hadviselés általánosan elfogadott hagyományait és szabályait, mert a szabályok betartásában nem látnak semmi elõnyt; ellenkezõleg, a szabályok lehetõ legfeltûnõbb megsértésével érhetnek el propaganda sikereket. A szabályok megsértésével nem kockáztatnak semmit: a biztonsági erõket köti az állami léttel járó felelõsség, atrocitásra nem válaszolhatnak atrocitással.

A politika „más eszközökkel” történõ folytatása, az állami hatalom megszerzése, a függetlenség vagy autonómia kivívása mellett a nem állami szereplõknek más céljaik is lehetnek. Az ellenség jellegében, céljaiban és eljárásaiban bekövetkezett változások lehetetlenné teszik a politikai alkukat, amelyek nélkülözhetetlenek egy fegyveres konfliktus lezárásához. Többnyire nincs kivel leülni tárgyalni: a decentralizált hálózatnak nincs irányító központja. Ha mégis sikerül partnert találni és megegyezésre jutni, semmilyen garancia nincs arra, hogy azok is betartják majd, akik nem vettek részt a megállapodásban. Még az is kérdéses, hogy a partnerek betartják-e.

Egyenként a fenti jellemzõk nem írnak le új jelenséget. A felkelések már a rómaiaknak is gondot okoztak; a nem állami hadviselõk a középkori háborúk meghatározó tényezõi voltak; politikai terrorizmus létezett az ókori Júdeában és a középkori Közel-Keleten is (sikáriusok, asszasszínok). Az újdonság az elemek szinergiája: egy újabb paradigmaváltás tanúi vagyunk: visszatérést látunk a hadviselés korábbi formájához, az állam hadviselési monopóliuma elõtti idõkhöz. Figyelemreméltó, hogy az orosz emigráns katonai szakirodalomban J. E. Messzner az 1960-as és 70-es években megjelent könyveiben és cikkeiben — bár az amerikai szerzõktõl eltérõ terminológiát alkalmazott, és nem foglalkozott a generációs felosztással — nagyon hasonló következtetésekre jutott. [Messzner, 2005]

A TÁRSADALMI-POLITIKAI HÁTTÉR

A paradigmaváltás gyökere az állam általános legitimációs válsága. Mint minden összetett társadalmi jelenségnek, ennek is számos oka van, amelyek egyik országban erõsebben, másikban kevésbé érvényesülnek. Felderítésük inkább a politológia és a szociológia feladata, semmint katonai vagy rendvédelmi elemzés tárgya. De a paradigmaváltást csak akkor érthetjük meg, ha megvizsgáljuk az elmúlt kb. 60 év politikai, gazdasági és társadalmi változásait.

A vesztfáliai békét követõ három évszázadban az államok gyakorlatilag teljes felügyeletet gyakoroltak gazdasági és belpolitikai életük fölött: meghatározták, hogy üzletembereik mely más államokkal kereskedhetnek, meghatározták a kamatokat és a vámtarifákat, eldöntötték, hogy milyen gazdasági információkat hoznak nyilvánosságra, törvényeikbe illetve igazságszolgáltatási eljárásaikba nem tûrtek beleszólást a határon túlról. A második világháború óta a gyors gazdasági integráció egyre szûkebb korlátok közé szorítja a szuverenitás ezen eszközeinek alkalmazását [Hammes, 1994].

Az 1920-as és 30-as években a nemzetközi életet kb. 60 nemzetállam uralta; mára a nemzetközi élet szereplõinek száma ennek több százszorosa. Nemzetek fölötti politikai és gazdasági intézmények (ENSZ, EU, NATO, Iszlám Államok Konferenciája, Világbank) ragadják magukhoz az állami szuverenitás elemeit, és egyre több olyan döntést kényszerítenek a nemzetállamok kormányaira, amelyek ellenkeznek a polgárok érdekeivel vagy akaratával. A hibás döntésekért viszont — attól függetlenül, hogy azok mekkora kárt okozhatnak — sem a nemzetközi szervezetek, sem alkalmazottaik nem tartoznak felelõsséggel senkinek. A Nemzetközi Büntetõbíróságot létrehozó Római Statútum a vesztfáliai béke óta az elsõ olyan nemzetközi egyezmény, amelynek hatásköre az azt alá nem író államokra is kiterjed [Beaulac, 2004].

Olyan nemzetközi szervezetek jelennek meg, amelyek számára a nemzeti hovatartozás lényegtelen szempont. Egy részük teljesen legális (média-birodalmak, multinacionális vállalatok, vallási mozgalmak), mások minden szempontból illegálisak (ember- és kábítószercsempész hálózatok, terrorista csoportok), megint mások valahol a két véglet között vannak. Külön kategóriát alkotnak a nem kormányszervezetek (non-governmental organization – NGO). Pontos számuk a legóvatosabb becslések szerint is több százezer. A nemzetközi közvéleményen keresztül próbálják befolyásolni a világ kormányait; készek szembeszállni a helyi kormány akaratával, és szabotálni intézkedéseit; tagjaik készek törvénysértõ magatartást tanúsítani (lásd a Greenpeace akciókat) – remélve, hogy szervezetük erkölcsi presztízse majd megvédi õket (és e számítás többnyire beválik).

A gyarmatbirodalmak felbomlásával és egyre kisebb területi egységek önállósodásával a nemzetállamok száma közel 200-ra nõtt. Ezeknek egy jelentõs része csak az állami lét külsõ ismertetõ jeleivel rendelkezik, de a valóságban mûködésképtelen állam: regionális destabilizáló tényezõ, és állandó terhet jelent a világ többi állama számára. Kudarcuk következményeit csak szuverenitásuk megsértésével lehet mérsékelni vagy felszámolni.

E tényezõk kívülrõl gyengítik az állam hatalmát és tekintélyét. Ugyanakkor gyengül a polgárok állam, valamint haza iránti hûsége, ami az állam belsõ kohézióját kezdi ki [Hammes, 1994].  Felbomlik az „állam-nemzet-hadsereg” Clausewitz-i egysége: sokan nem hajlandóak fegyvert fogni hazájukért, de készek ölni és meghalni új, az államnál kisebb, vagy annál nagyobb eszmékért: etnikai csoportért, vallásért, vagy akár a trópusi esõerdõkért. A nemzetállam elveszíti a polgárok bizalmát, ha korábban bírta azt egyáltalán: számos államban (különösen a gyarmatbirodalmak utódállamaiban) a Clausewitz-i egység soha nem létezett, és a „haza iránti hûség” idegen, egzotikus fogalom.

A gyors, olcsó közlekedés és hírközlés, a mûholdas TV-csatornák továbbá az Internet tágítja a horizontokat. Határokat semmibe vevõ társadalmi hálózatok milliói jönnek létre. Üzleti és tudományos szervezetek, kutató csoportok, de még egyes hobbyk követõi is az állami vagy országos kommunikációs csatornáktól teljesen független interkontinentális kapcsolatokat tartanak fenn.

Az állam egyre kevésbé képes teljesíteni legfontosabb feladatát: garantálni a polgárok személyes biztonságát és tulajdonuk sérthetetlenségét. A nyugati társadalmakban az igazságszolgáltatás bûnözõk szociális jóléti és támogató hálózatává vált: a gyanúsított érdekeit az áldozat jogai fölé helyezõ, büntetés helyett rehabilitációt erõltetõ jogi környezet gúny tárgyává teszi a jogok, a kötelesség és a felelõsség közötti összefüggéseket; sérti a társadalom igazságérzetét; gúzsba köti a rendvédelmi szerveket, ugyanakkor megtagadja a polgártól a jogot, hogy maga gondoskodjon védelmérõl. Másutt az igazságszolgáltatás fizetõképesség, vallási vagy nemzeti hovatartozás, családi és baráti kapcsolatok függvénye.

Demográfiai változások következtében az európai jóléti rendszerek jelen formájukban nem tarthatóak fenn: az egyre növekvõ költségek miatt az állam nem tudja beváltani a társadalmi szerzõdésben vállalt ígéreteit. De a polgárok hallani sem akarnak nyugdíj-korhatár emelésérõl, egészségügyi ellátórendszer módosításáról, munkanélküli segély feltételeinek szigorításáról – semmirõl, ami szerzett jogaikat csorbítaná.

Az állam szuverenitásának egyre nagyobb részét ruházza át nemzetek fölötti intézményekre (ENSZ, EU, NATO, stb.), és egyre kevésbé képes megóvni a társadalmat a gazdasági-politikai integráció negatív hatásaitól. Az adófizetõkben fölmerül a kérdés: minek fenntartani nemzeti kormányt, állami intézményeket illetve a politikusok hadát, ha minden fontos döntés Brüsszelben születik? A politikai elit korrupcióra hajlamos magatartása sem az állam illetve kormány iránti bizalom és elkötelezettség irányába befolyásolja a polgárokat.

Megjelennek etnikai és vallási kisebbségi csoportok, amelyek elutasítják a többségi társadalom értékeit, szokásait, törvényeit; nem tudnak, vagy nem akarnak beilleszkedni. Ezek nagyrészt a tömeges bevándorlás eredményeképp alakultak ki, de akadnak olyanok is, amelyek több évtizedes (vagy akár több évszázados) beilleszkedõ magatartásukat megváltoztatják és harciasan keresik a konfrontációt; egyéni vagy kollektív kiváltságokat, kulturális és — elkerülhetetlenül — területi autonómiát vagy teljes függetlenséget követelnek.

A külsõ és belsõ tényezõk összjátéka oda vezet, hogy számos ország szembe kell nézzen a negyedik generációs háborúval. Egyes államokban e folyamat már odáig fejlõdött, hogy de facto autonóm területek alakultak ki, amelyek nem csak a többségi társadalom tagjai, de gyakran a tömegközlekedés, a mentõk és a rendõrség számára is tiltott zónák; helyi alternatív hatalmi központok kormányoznak, adót szednek, saját törvényeik szerint szolgáltatnak igazságot, és ha kell erõszakkal kikényszerítik a helyi lakosság támogatását.

NEGYEDIK GENERÁCIÓS HADVISELÉS EURÓPÁBAN

Téves az a nézet, amely e veszélyt csak a harmadik világ mûködésképtelen államaiban, vagy a Balkán-félsziget távoli, elmaradott hegyvidékén ismeri föl. A paradigmaváltást elõidézõ tényezõk éppannyira jelen vannak Európában, mint a világ más régióiban. Az EU-ban a nemzetállamok szerepének visszaszorulása és hatalmuk megnyirbálása, a belterjes politikai rendszer, a korróziv ideológiák (erkölcsi és kulturális relativizmus, multikulturalizmus, politikai korrektség) térnyerése különösen termékeny talajt adnak a helyi negyedik generációs erõk kifejlõdéséhez. A politikai és gazdasági integráció csökkenti az önálló állami léttel járó kockázatokat; Koszovó függetlensége (amely a negyedik generációs hadviselés eddigi leglátványosabb sikere) arra ösztönzi Európa kisebbségeit, hogy megkíséreljék az autonómia vagy a függetlenség kiharcolását. Számolni kell Európa egyre nagyobb létszámú, valamint egyre öntudatosabb muszlim kisebbségeinek felkeléseivel, hegemónia-törekvéseivel is. Franciaországban 800 „kényes városi zóna” (zones urbaines sensibles – ZUS) létezik: többnyire muszlim gettók, ahonnan elûzték a kormány tisztviselõit és intézményeit, ahol a Francia Köztársaság törvényei helyett a saríja érvényesül, ahol a rendõrség csak páncélautók fedezete mellett mer járõrözni. Hasonló (bár talán kevésbé drámai) a helyzet Anglia, a Benelux, a skandináv államok és Németország muszlim negyedeiben is. [Kiss, 2007]

Magyarország ma nem játszik meghatározó szerepet a világ eseményeiben, mégis negyedik generációs konfliktus helyszíne lehet. A bevándorlók egyelõre nem jelentenek problémát, de a beilleszkedésre képtelen (vagy arra nem hajlandó) kisebbség létezik. A Budapesttõl távoli, ritkán lakott települések rendõr õrseinek bezárása azt jelzi, hogy a magyar kormány sem képes teljesíteni legfontosabb feladatát: nem képes garantálni a polgárok biztonságát, továbbá javaik sérthetetlenségét. Az így kialakult hatalmi vákuumot aztán vagy erõszakra kész helyi bûnözõk (bármi is legyen az etnikai hátterük), vagy erõszakra kész önszervezõ milíciák töltik be, ezáltal „lerakva” egy jövõbeni konfliktus alapjait.

A negyedik generációs hadviselés elmélete nem gyõzött meg minden politológust, biztonsági szakértõt és tábornokot [Echevarria, 2005], továbbá — tudomásom szerint — nem került be egyetlen fegyveres testület doktrínájába sem. Még kevésbé került be a politikai elit szótárába. Leglátványosabb és a polgárok számára legaggasztóbb eszköze: a terrorizmus, természetesen gyakori téma mind hivatalos fórumokon, mind a sajtóban. A világ valamennyi hírszerzõ testülete igyekszik felderíteni a terrorista szervezeteket, illetve megelõzni akcióikat; minden országban speciális alakulatok állnak készen a terrorista támadások elhárítására, majd következményeik kezelésére. A rendvédelmi szervek — ha a felügyeletet gyakorló politikusoktól felhatalmazást kapnak — képesek csapaterõs akciókkal megfékezni az utcai zavargásokat, és rendelkeznek minden eszközzel az alternatív hatalmi központok felszámolására. A felkelések elfojtásának terjedelmes irodalma van szerte a világon, és egyes fegyveres erõk (különösen a volt gyarmati hatalmak hadseregei) széleskörû intézményi tapasztalatokkal rendelkeznek e téren. A beilleszkedést elutasító, hagyományaikhoz görcsösen ragaszkodó bevándorlók problémája rutin feladat a legtöbb befogadó ország szociális infrastruktúrája számára.

Saját, szûk hatáskörükön valamint szakterületükön belül tehát e szervezetek és intézmények valamennyire kezelni tudják a negyedik generációs hadviselés egyes elemeit. De ha a biztonsági erõk és a politikai döntéshozók számára nem világos az elemek közötti összefüggés illetve szinergia, ha nem ismerik föl a paradigmaváltás jelentõségét, akkor nem fogják felismerni a minõsített helyzet szükségességét sem. Továbbá ha nincs minõsített helyzet, akkor az állami hatalmat gyakorló szervezetek és intézmények koordináció nélkül, egymástól elszigetelten fognak tevékenykedni, keresztezik egymás szándékait, semlegesítik egymás eredményeit [Kiss, 2006].

Ez súlyos veszélyt jelent. Mint a 2008. augusztusi grúziai események emlékeztetnek rá, az elmúlt 20–25 év politikai, gazdasági és társadalmi változásai csökkentik ugyan, de nem zárják ki a nemzetállamok közötti hagyományos háború lehetõségét. Az elmúlt fél évszázad történelme ugyanakkor azt mutatja, hogy nagyobb a negyedik generációs konfliktusok valószínûsége. Valójában két hadviselési paradigma létezik tehát párhuzamosan, melyek különbözõ doktrínát, különbözõ harceljárásokat, különbözõ felkészítést, különbözõ felszerelést igényelnek. De még fontosabb, hogy alapvetõen különbözõ gondolkodásmódot követelnek mind a civil kontrollt megvalósító politikai döntéshozóktól, mind a biztonsági erõk parancsnoki állományától. A biztonsági erõknek készen kell állniuk, hogy akár egyik, akár másik — de akár egyszerre mindkét — paradigmának megfelelõen kezeljék a nemzetbiztonsági fenyegetéseket. Mint a vitaindító cikk szerzõi is megállapították: „aki elõször ismeri föl, érti meg és alkalmazza a generáció-váltást, az meghatározó elõnyhöz juthat. És fordítva: az a nemzet, amely késõn alkalmazkodik a generáció-váltáshoz, katasztrofális vereség kockázatát vállalja. ” Súlyos nemzetbiztonsági veszélynek teszi ki magát az a nemzet, amely nem készíti föl biztonsági erõit – illetve a társadalmat – erre.

Kulcsszavak: negyedik generációs hadviselés, felkelés, hadmûvészet

Keywords: fourth generation warfare, 4GW, insurgency, counterinsurgency, COIN

FELHASZNÁLT IRODALOM

BEAULAC, Stéphane (2004): The Westphalian Model in Defining International Law: Challenging the Myth. In: Australian Journal of Legal History, North Ryde, NSW, 2004. szeptember (elektronikus változat, oldalszámok nélkül) [http://www.austlii.edu.au/au/journals/AJLH/2004/9.html (2008.10.05.)]

CHURCHILL, Winston S.: The River War – An Account of the Reconquest of the Sudan – 1902. -London
(elektronikus változat, oldalszámok nélkül)
[http://www.fullbooks.com/The-River-War5.html (2008.09.19.)]

ECHEVARRIA, Antulio J. (2005): Fourth-generation War and Other Myths. -US Army War College, Strategic Studies Institute, Carlisle Barracks, PA, 2005. november, -ISBN 1-58487-225-X  [http://www.strategicstudiesinstitute.army.mil/pubs/display.cfm?PubID=632 (2008.10.05.)]

HAMMES, Thomas X. (1994): The Evolution of War: The Fourth Generation. -In: Marine Corps Gazette, Quantico, VA,
1994. szeptember, -pp. 35-40
[http://www.d-n-i.net/fcs/hammes.htm (2008.10.05.)]

HAMMES, Thomas X.(2005): Insurgency: Modern Warfare Evolves into a Fourth Generation. Strategic Forum, No. 214,
National Defense University, Institute for National Strategic Studies, Ft. McNair, Wahington DC, 2005. január
(elektronikus változat, oldalszámok nélkül) [http://www.ndu.edu/inss/Strforum/SF214/SF214.pdf (2008.10.05.)] 

KIS-BENEDEK József: A palesztin intifáda biztonságpolitikai és katonai összefüggései. -Bp.: Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, 2005.,PhD-értekezés, 130 p.

LIND, William S., NIGHTENGALE, Keith, SCHMITT, John F., SUTTON, Joseph W., WILSON, Gary I.(1989): The Changing Face of War: Into the Fourth Generation. -In: Marine Corps Gazette, Quantico, VA, 1989. október, -pp. 22-26.
[http://www.d-n-i.net/fcs/4th_gen_war_gazette.htm (2008.10.05.)]

LIND, William S.(2004): Understanding Fourth Generation War. -In:Military Review, Fort Leavenworth, KS, 2004. szeptember-október. -pp. 12-16. [http://calldp.leavenworth.army.mil/scripts/cqcgi.exe/@ss_prod.env?CQ_SESSION_KEY=SWOSAVANWFYR&CQ_QH=125928&CQDC=9&CQ_PDF_HIGHLIGHT=YES&CQ_CUR_DOCUMENT=1' (2008.10.05.)]

LIND, William S., SCHMITT, John F., WILSON, Gary I. (1994): Fourth Generation Warfare: Another Look, Marine Corps Gazette, Quantico, VA, 1994. december, -pp. 34-37
[http://www.d-n-i.net/fcs/4GW_another_look.htm (2008.10.05.)]

MESSZNER, Jevgenyíj Eduardovics (2005): Hocses mira, pobegyi mjatezsevojnu! – tvorcseszkoje naszlegyije J. E. Messznera.
-Moszkva: Russzkij Puty, 2005., -ISBN 5-85887-134-8 (elektronikus változat, oldalszámok nélkül) [http://kamin.nnm.ru/hochesh_mira_pobedi_myatezhevoiynu (2008.10.04.)]

SZLIPCSENKO, Vlagyimir Sz. (2005): Vojna búduscsevo – prognosztícseszkij analiz. In: SZLIPCSENKO V.N., GAREJEV, M.A.: Búduscsaja vojna, -Moszkva: OGI, 2005. -ISBN: 5-94282-345-6 (elektronikus változat, oldalszámok nélkül) [http://bookap.by.ru/psywar/slipchenco/oglav.shtm (2008.10.18)]

TUCHMAN, Barbara (1979): A Distant Mirror – The Calamitious 14th Century. -New York: Ballantyne Books, 1979.
-ISBN 0-345-28394-5